A BOKRÉTA.

      Suttog fejedelmi
    erdökben a szellö;
    a lányka sietve
    leszáll a patakhoz,
    belöle vizecskét
    vassal övedzett
    korsókba merítget.
      Úszkálva közelg egy
    bokréta a lányhoz,
    illatözönlö
    rózsák- s ibolyákból.
      Fogdosva a lány a
    bokréta után nyúl,
    ah íme a hüvös
    habokba lecsúszik.
      Ejnye te pompás
    bokréta, ha tudnám;
    ki puha földbe
    ültete, annak
    gyürümet og' adnám.
      Ejnye te kedves
    bokréta, ha tudnám,
    ki gyenge füzérbe
    foglalt, neki adnám
    hajambol a tücskét.
      Ejnye te kedves
    bokréta, ha tudnám,
    ki téged a hüvös
    vizre eresztett,
    annak od' adnám
    fejem koszorúját.

        A  K A K U K.

    Széles mezöben tölgyfa áll,
      Kakuk a tölgyre száll;
    hogy nincs mindég tavasz,
      panaszkodik, kukucskál.
    Mikép érnék meg a vetés,
      ha volna csak tavasz mindég?
    az alma hogy pirulna meg,
      ha a nyár soh' el nem múlnék?
    hogy fagyna a kalász, ha tél
      nem jönne el az ösz után?
    ha mindig volna egyedül,
      beh! szomorkodnék a leány!

Knihovna České společnosti Rukopisné  [sign. 417]